Csak nekem van olyan érzésem, hogy a Red Barrels második túlélő horror játékának sztorija erősen hajaz a nagy sikerű Silent Hill 2 történetére? Na nem nagyon, egyáltalán nem is válik zavaróvá, sőt úgy gondolom, hogy jó dolgokat, nem pofátlanul átemelni, elfogadható. De vannak sarokpontok aminél az volt az érzésem James Sunderland kalandjából ez már ismerős lehet, gondolok itt a tragikus szerelmi szálra a múltból Jessicával vagy az álom szekvenciákra, a ködre, a vallási fanatizmusra. Noha ezek nem totális nyúlások, nevezzük csak inspirálódásnak, de engem azért eléggé emlékeztetnek a Konami említett klasszikusára, így egyből egy kis mosollyal az arcomon ültem le, mert tudtam, hogy itt nem csak a jumpscare-ek miatt kell majd alsógatyát cserélni.
Na de térjünk is rá arra amiért itt vagyunk, ami nem más, mint hogy megosszam veletek a gondolataimat az Outlast 2-vel kapcsolatban. A játék 2017. április 25-én jelent meg PC, PS4, Xbox One platformokra digitálisan, valamint érkezett ekkor egy Outlast Trinity fizikai kiadás, amolyan gyűjteményes formában ami az első részt és annak kiegészítőjét a Whistleblower-t tartalmazta két lemezen (persze így csomagban is elérhető digitálisan). 2018 tavaszán a játék debütált a Nintendo új konzolján is, színesítve ezzel annak igen családbarát könyvtárát. A játék összességében tetszett a kritikusoknak és a játékosoknak is, sőt hogy nem olyan régen tease-elt is a fejlesztőgárda twitteren a lehetséges folytatással kapcsolatban.
Nem titkolom, nagy rajongója vagyok az első résznek és a kiegészítőnek is, nem zavarnak a csőjáték és sétaszimulátor bélyegek sem (hazudok, a hátamon feláll a szőr ezektől a jelzőktől, de nem befolyásolnak, na), ugyanis a narratíva, sztori számomra sokkal lényegesebb, mint az, hogy eltévedhetek-e komolyabban egy esetleges elágazásnál. Egyszerűen így 30 felett, munka és család mellett nem vágyok már az ilyen felesleges kalandokra. Amúgy ezek a felesleges körök tudnak szórakoztatóak lenni, hozzátenni a cselekményhez, az atmoszférához, azt az illúziót keltve, hogy szereplőnk helyzete kilátástalan, de általában annyira túltolják, hogy elmegy az ember kedve még az alapjátéktól is, nemhogy az ilyen labirintusokban való felesleges bolyongástól.
A történet felütése szerint egy oknyomozó riporter házaspár férfi tagját fogjuk irányítani, név szerint Blake Langermann operatőr bőrébe bújunk, aki bájos feleségével Lynn-nel éppen egy érdekes ügy miatt érkeznek helikopterrel a helyszínre. A nyomozás apropója egy fiatal, terhes nő, Jane Doe (Jane és John Doe-nak hívják Amerikában az azonosítatlan nőket és férfiakat, amíg személyazonosságuk nem kerül igazolásra) rejtélyes meggyilkolása hozza őket az arizónai Coconino Megyében taláható Supai régióba. Ahogy itt feleségünkkel megkezdjük felvezetésként bemutatni a régiót, találat éri a járművünket és lezuhanunk. Mikor emberünk magához tér a lángoló roncsok mellett egyedül találja magát, 10 méter múlva viszont megtaláljuk a pilótánkat megnyúzva és keresztre feszítve, feleségünk pedig eltűnt, így a nyakunkba vesszük a vidéket és mint más jó férj, aránk keresésére indulunk.
A játékmenet a szokásos fel-alá mászkálás, harcolni nem tudunk, így egyetlen mentsvárunk a menekülés és a bujkálás, amit fogunk is használni rendesen, mert rajtunk kívül mindenki elég jól tájékozódik a vaksötétben. Itt ugrik be a széria játékmenetének eddig is jól ismert alapja, a videókameránk, mely ugye szemünk és ebben a részben már a fülünk is lesz, ugyanis már be tudjuk kapcsolni a mikrofonunkat, ezzel akár a falon keresztül is "látva" merre mozognak a nem kívánatos személyek.
A játék grafikájáról meg kell jegyeznem, hogy határozottan nagy előrelépés figyelhető meg az előző részhez képest. Annak ellenére, hogy a játék 70%-ban vaksötétben (az előző részben ez minden túlzás nélkül volt 90%) játszódik, annál a néhány résznél ahol van valamilyen fényforrás egész korrekt a látványvilág, ami azért ennél a generációnál úgy gondolom lehet már alapelvárás. Az álomszekvenciákban általában egész sok olyan rész van ahol nem kell kameránk éjszakai üzemmódját használnunk és noha egészen steril a környezet egy iskolához képest, azért villant a játék látvány terén és a színek is élőnek hatnak, nem érzem az előző rész fakóságát.
Beszéljünk egy kicsit még a sztoriról és a történetvezetésről, mert úgy érzem ez a játék legnagyobb erőssége. Egyszerűen nem találok kivetnivalót ebben a történetben, teljesen jól épülnek fel a jelenetek, nincs felesleges időhúzás és az arizónai sivatagban való kalandozásunk olyan jól van folyamatában átvezetve a beékelt álomszekvenciákba, hogy minden alkalommal leesett az állam, nem kell nagy dolgokra várni, de nagyon jól működnek az átvezetések. És itt akkor időzzünk el egy pillanatra, párhuzamosan két szálon fut a történet az egyik a jelenlegi ahogyan feleségünket próbáljuk előkeríteni a vallási fanatikusok által ellepett vidéken, a másik rész amikor az alma materben próbáljuk elkapni a tragikus sorsú Jessicát. Nem fogom elspoilerezni a történet előrehaladásának apróbb elemeit, hátha van aki még nem tolta végig, de megéri odafigyelni, tényleg magával ragad az események sodrása.
Összességében nagyon tetszett az Outlast második része, nem reformálja meg a piacot, de simán hozta az előző rész színvonalát, szerintem még rá is tett mindenben aspektusban egy lapáttal. De beszéljen helyettem a trailer, hátha még jobban meghozza a kedvet.
Ha valakinek esetleg kimaradt volna akkor érdemes beruházni rá, PS4 tulajok pedig ingyenesen zsákolhatják ebben a hónapban PS Plus előfizetésük mellé.
Írjátok meg a kommentszekcióban vagy valamelyik közösségi oldalamon, nektek, hogy tetszett a játék:
