A Remedy játékainak van egy fajta különleges hangulata, egy bizarr érzés ami motoszkál bennem, bármelyik művükhöz is nyúlok. Ez az fura hangulat egyszerűen árad az összes általuk megkreált világból. A David Lynch vagy a Stephen king által képernyőre vagy papírra vettet víziók egész jól leírják ezt az érzést. Az egész kicsit olyan mintha egy alternatív dimenzióban kalandoznánk, ami éppen csak egy nagyon picit különbözik az általunk ismert és élt valóságtól. A legfurább ebben, a természetfelettit félre téve, hogy éppen annyira minimális a különbség, hogy képtelenek vagyunk beazonosítani. Tudjuk, hogy ott van, ettől válnak igazán ijesztővé és nyomasztóvá ezek a fantáziavilágok.
Az Alan Wake esetében ez fokozottan igaz. Az egész olyan mint egy epizód a Végtelen határokból, amit King írt és Lynch rendezett. Az első percektől fogva meg van az a bizonyos hangulat és ez az utolsóig el is kísér bennünket. Az Alan Wake sok minden más mellett hihetetlenül jó az atmoszférateremtésben, nem először játszottam végig a játékot de most is ugyanolyan körömrágós és gyomorideges volt a küzdelem, mintha először élném át a borzongást.
Erős bevezetésként, in medias res, egy rémalom szekvenciával indítunk, mely bevezet minket az irányítás és a játékmechanika alapjaiba. Békésen autózunk a semmiben, főhősünk mindeközben teljesen tudtában van, hogy egy rémálmot élünk éppen meg. Egyik pillanatról a másikra elütünk valakit, aki, mire kiszállunk járművünkből, el is tűnik. Sérült autónkat hátra hagyva próbálunk segítséget szerezni ám a sötétség által megszállt alak egy csinos kis baltával a nyomunkba ered, majd egy óriási fekete masszaként üldöz minket egészen a verejtékben úszó felébredésig. 
A fentiek átélése után csaphatunk bele a játék fősodrába, melynek során megismerkedünk Alan Wake-kel az írói válságba került szerzővel, aki megannyi bestseller elkészítése után megcsömörlött az alkotásban és csak árnyéka az egykor ünnepelt önmagának. Ez a helyzet természetesen megmérgezi mindennapjait, hatással van a kapcsolataira és mentális állapotára is. Természetesen személyes küzdelme munkájával a legintimebb magánéletét sem kíméli, felesége viszont igyekszik támasza lenni a nehéz helyzetben. Ezen apropóból a kis mátkánk intéz egy rövidke nyaralást egy álmos, amerikai kisvárosban, Bright Falls-ban. A kellemes hegyvidéki környezet azonban nyugtalanítja a New Yorki írót és már az érkezésüknél is csak a mielőbbi meglépésre tud gondolni. A városba érve belefutunk a furábbnál furább eseményekbe és párbeszédekbe, de a házaspár ezt csak a vidék bohókás hangulatának tulajdonítja. Egészen addig amíg el nem jutunk a kikapcsolódásra kibérelt tóparti faházhoz. Itt kiborul a bili, ugyanis asszonykánk bevallja, hogy a környéken rendelő pszichológus miatt érkeztünk erre a rehabilitációs kirándulásra és még egy írógép is pihen az egyik szobában, ha netalántán megoldódnának a gondjaink és homlokon csókolna a múzsa. Alan ezekkel szembesülve egy vita után, inkább levegőzni indul. Sétánkat Alice sikolya szakítja meg, rohanás vissza és már csak a környezet árulkodik, hogy feleségünk a kabin alatti sötét habokba távozott. Alan semmivel sem törődve veti utána magát és veszti el eszméletét. Magunkhoz egy az útról lesodródott, idegen autóban térünk, szembesülve azzal, hogy egy hét eltelt, nekünk azonban fogalmunk sincs mi történt ez idő alatt. Megpróbálunk visszakecmeregni a civilizációba, de démoni árnyalakok állják utunkat. Ha mindez nem lenne elég, még fura kitépett lapokat is találunk egy kéziratból, melyek a múlt vagy a jövő eseményeit taglalják. Hamar rájövünk, hogy a kéziratot mi írtuk az elmúlt egy hétben és a faház melletti Cauldron tóban pedig valamilyen gonosz entitás él akinek egyetlen esélye a szabadulásra a mi kreativitásunk. Nagy vonalakban ez a nem mindennapi eseménysorozat a ránk váró cselekmény alapja.
A játékmenet egy klasszikus túlélőhorroré az előző generációból. Hálistennek ekkor már már nem volt divatban a tankirányítás, így kellemes harmadik személyű kamerával tudjuk Alant terelni a Bright Fallsban átélt kalandja során. Könnyed és egyszerű irányítás útján futkározhatunk a sötétben, minden kellemes és kézre áll, tényleg vérprofi az egész. A dolog ami miatt mégis egyedivé válik a játék az a harcrendszer. Ugyanis van egy apró, de mégsem elhanyagolható momentum, mely az Alan Wake megjelenéséig nem éppen volt bevett szokás a túlélő horror zsánerben. Ez apró újdonság pedig nem más mint a zseblámpánk fénye, ellenfeleinket ugyanis a gonosz entitás a sötétségen keresztül irányítja, így sebezni csak akkor tudjuk őket amikor a fénycsóva éppen rájuk vetül. Ez látszódni is fog rajtuk, ugyanis hátra hőkölnek, láthatóan kellemetlenül érinti őket a behatás. Arról nem is beszélve amikor már keményebb fegyvereinkből kapják az áldást, ne adj isten betalálunk egy világító rakétával. Tudunk dodge-olni is aminek hála néhány másodpercre minden lelassul és össze tudjuk szedni magunkat. Az említett kisebb-nagyobb ellenfelek mellett lesznek itt komolyabb bossok is, melyek általában megszállt ipari járművek képben törnek majd ránk. Általában bika erővel jönnek ellenünk, de lenyomásuk is éppen ilyen szinten lesz élvezetes.
Az Alan Wake világa és ezáltal Bright Falls a helyszín, rendkívül ötletesen került felépítésre. Noha a játék egy adott csőben vezet minket az elejétől a végéig, mégis azt az illúziót kelti, hogy egy igazi nyílt világú cuccal van dolgunk. A szuper helyszínek és azok megfelelő mérete és jó felosztása egy az egyben elhiteti velünk, hogy egy valódi, élő, kis amerikai városkában kalandozunk megállás nélkül. A túlnyomó részben a sötétség uralta várost láthatjuk és ezáltal nem is lesz túl sok alkalmunk más emberekkel interakcióba lépni, de amikor szerencsénkre a nappali Bright Fallsban téblábolunk bizony remekül megírt karakterekbe futhatunk bele, akiknek nem csak a megírt szövegei, de az adott szinkronszínészei is zseniálisak. Tényleg látszik, hogy a Remedy és a Microsoft annó mennyire komolyan vették ezt a projektet és miért voltak egyesek képesek szimplán ezért az egy játékért venni egy Xboxot. Egyszerűen olyan kis nüansznyi apróságokat tettek bele ebbe a játékba ami teljesen élővé, hihetővé és átélhetővé teszi a képernyőn történő eseményeket. A narratíva és a cselekmény olyan szinten jól van megírva mintha egy igazi blockbuster horror filmet néznénk. Egyszerűen észbontó a darabokra hullott regényvázlatot kutatni, melynek megírására Alan nem is emlékszik.
A játék grafikája egészen jól öregedett, bizonyos mezőnyben még ma is megállná a helyét. A dinamikus fény-árnyék játék lenyűgöző. A képfrissítés folyamatos még egy komolyabb hirignél sem akad be. A folyamatos lihegések és egyéb a sötétségtől származó hangok igazán vérfagyasztóan tudnak hatni. Nem is beszélve a sötétség által megszállt karakterekről, akik folyamatosan ekézik Alant és sárba tiporják az amúgy is megcsömörlött írói mivoltát, vagy az önbecsülését. Rendkívül jól működik és simán beleborzongok bármikor hallom őket beszélni. Ami igazán vicces, hogy Alan verbális szidalmazása gyakran ér véget azzal, hogy a sötétség által megszállt ellenfelek közlik velünk, hogy Alant a saját alkotásai ölik meg. A vizualitás mellet az audió is igen komolyan rendben van a játékban, minden hibátlanul szólal meg, kellemesen ijesztő atmoszférát teremtve ezáltal.
Remek ötlet, hogy a főhős narrálja az eseményeket és noha ezek szkriptelt szövegek, mégis szuperül adnak hozzá Alan írói énjéhez és tovább mélyítik a játékossal való kapcsolatát is. Egyfajta kapocs alakul ki ennek hatására, az az érzésünk támad, hogy ismerjük ezáltal jobban is fogunk aggódni érte, jobban beleéljük magunkat a kálváriájába is. Garantáltan beszaratós élmény lesz amikor az első fellelt tvben meglátjuk majd karakterünket ahogyan éppen az elveszett regényt írja. Számomra azonban a legnagyobb mindfuck az alkalmanként elcsíphető Night Springs (Értitek? Bright Falls ellentéte, haha!) epizódok voltak. Ezek néhány perces misztikus történetek melyeket a játékban elszórt tv készülékeken tudunk megnézni. Konkrétan mintha a néhai Alkonyzóna vagy Végtelen határok sorozatok paródiái lennének, egyszerűen zseniálisak. Ha valaki esetleg a játékhoz nem kapott kedvet alább azért megnézheti őket csokorba fűzve, érdemes.
A rajongók nem igazán tudták Alan Wake történetére azt mondani, hogy elég és Alan Wake's American Nightmare címmel érkezett egy kis kampánykiegészítés a játékhoz 2012-ben, mely szintén igen sikeres és elismert lett, hasonlóan az eredeti játékhoz, lessétek is meg alább, hogy a készítők nem spóroltak az energiával és a pénzzel, kellően hangulatosak voltak már a trailerek is:
Azóta pedig a stúdió számos egyéb projekten van túl, de mindenki kedvenc írója valahogy nem akaródzot feltűnni. Azonban a napokban a Control című játékuk második sztori bővítményének kedvcsinálójában egy pillanatra ránk kacsint az árnyakból, ez pedig egy crossover esemény eljövetelére utal. Természetesen a Remedy nem is hagyta szó nélkül, egy blogposztban pedig utalt is rá, hogy a két játék lazán kapcsolódni fog egymáshoz, ezzel remek alapot biztosítva egy izgalmas és rejtélyekkel teli közös univerzumhoz. Bízzunk benne, hogy ez többek között előrevetítheti egy jövőbeli önálló Alan Wake játék érkezését. Az esetleges érkezése és a talán fennmaradó exkluzivitása, meglátásom szerint elég nagyot lendíthetne az Xbox Series X eladásokon.
Összességében szívesen ajánlom mindenkinek aki valamilyen véletlen folytán kihagyta volna eddig ezt a remeket. Az Alan Wake elérhető Xbox 360-ra, Xbox One-ra és PC-re. Jelenleg a Game Pass előfizetők mind a PC, mind az Xbox 360 verziót nyüstölhetik kedvükre. Ha rám hallgattok nosztalgiának is tökéletes és a maga 10-11 órás sztroijával simán jó kis program lehet a hétvégére.
Köszönöm a figyelmeteket, remélem átfogó képet adtam nektek a játékról és aki eddig vacillált, vagy talán nem is ismerte a játékot, az is rápróbál.
Amennyiben tetszett az írásom, oszd meg nyugodtan a közösségi oldalakon, terjeszd a gamer közösségen belül és ami a legfontosabb jó játékot kívánok!
Ha lenne megbeszélnivalótok erről a játékról, vagy általánosságban valamiről akkor alább a kommentszekcióban vagy a következő csatornákon tudunk kommunikálni:
